Levegő után kapkodva sikerült végül elérnem a vonatomat a Keletiben. Utoljára azon az estén futottam ennyire. Lehunytam a szememet, majd leültem egy idős bácsival szembe. A táskámat magam mellé dobtam az ülésre, majd a fejemet az ablak üvegének támasztottam. Még két óra, és végre hazaérek. És végre láthatom anyát. Épségben. A vonat lassan elindult, és pedig megroppantottam az ujjaimat. A következő állomás Kelenföld. Annyira jól ismerem már ezt a vonalat. Annyi emlék köt hozzá. Az a tinédzserkor. Azok a felejthetetlen vonat utak Eric-kel. Hiába történt, ami történt. Eric egy csodás pontja az életemnek. Talán Ő is meg lett fenyegetve, mint én. Talán nem önszántából szegődött a maffiához. Tudom, hogy mélyen legbelül, valahol Ő is egy jó ember. És nem csak önös érdekek vezérlik, mint apámat vagy Ninát. Lassan kinyitottam a szememet és a száguldó tájat bámultam. Az élet egy hatalmas rohanás a halálba. Nincs megállás.
- Hölgyem, kérhetném a jegyét?- mordult meg mellettem a kalaúz
- Persze, bocsánat! – nyújtottam át – Tessék!
Istenem, de furcsa újra magyarul beszélni. A nyelv, melytől több éve próbálok megszabadulni, most ismét itt van a nyelvemen. És talán egy kicsit töröm is. 
- Köszönöm! Kellemes utat! – sétált el
Hátra hajtottam a fejemet a fejtámlára és sóhajtottam. Anyának vajon mennyi ideje van hátra? Mennyire lehet előrehaladott a rákja? Talán évei vannak, jobb esetben. Talán csak napjai. Nem! Az utóbbiba bele sem szeretnék gondolni. Anya erős nő, és tudom, hogy sokáig fog élni.
- Aranyosom, mi bántja a lelkét?- szólalt meg velem szemben a bácsika
- Ugyan, semmiség. – mosolyogtam rá
- A semmiség nem érdemel ekkora fájdalmat a szemekben. – mosolygott vissza
Annyira aranyos volt. Ősz haja alig takarta feje búbját, barna szemei fakón csillogtak, a ráncok az arcán pedig nagyon sok szörnyű és boldog eseményről árulkodtak. 
- Az édesanyám. A napokban derült ki, hogy rákos. – túrtam a hajamba
- Jaj, drágám. Tudom, mi zajlik most a fejedben. 
- Tessék?- húztam fel a szemöldökömet
- Az én drága feleségem kilenc éve halt meg, mellrákban. Nagyon előre haladott volt az állapota. Isten nyugosztalja. De így is, azzal a tudattal, hogy ő milyen beteg, hat évig élt még. Küzdött a végsőkig. Én pedig végig mellette voltam. Légy ott az édesanyád mellett. Segíts neki. 
- Hány éves volt, ha szabad kérdeznem?- markoltam meg a szoknyám szélét
- Ötvenhat. 
- Jézusom. Hiszen annyira fiatal volt!- kerekedtek el a szemeim
A bácsi nem válaszolt, csak kinézett az ablakon, majd a ruháját kezdte el igazgatni. A vonat lassított, majd a bácsi felállt, és a táskájáért nyúlt. 
- Fiatal volt és bolond. – itt vett egy mély levegőt - De ő volt az egyetlen, aki elfogadott engem úgy, ahogy vagyok. Viszlát, aranyoskám!
Ezzel pedig leszállt a vonatról. Néztem, ahogyan elsétál a peronon, majd a vonat ismét őrjítő száguldásba kezdett. Ahogyan a szívem is vadul kezdett kalapálni. A telefonom pedig elkezdett csörögni. Riadtan kaptam a táskám után, majd elővettem belőle. A kijelző villogott, a szívem pedig megállt. Edward hívott. A készülék csak rezgett a kezemben, én pedig tehetetlen voltam. Nem tudtam, hogy felvegyem e vagy sem.  Végül elnémítottam, beraktam a táskámba, és hagytam, hogy csörögjön. Jó. Lehet, hogy bunkó voltam, és lehet, hogy csupán a felől akart érdeklődni, hogy jól vagyok-e, de nem vehetem fel. Elérzékenyültem volna, és beleegyeztem volna, hogy utánam repüljön. Ezt pedig nem akarom. A telefon lassan abbahagyta a búgást, én pedig kinéztem az ablakon. Ideje leszállnom. Felálltam, és a vállamra dobtam a táskámat. Nem sokára otthon leszek. És láthatom anyát. Istenem. Másfél éve nem láttam.  Ráadásul a telefonban azt mondta, a kedvencemet főzi. Istenem. Rakott brokkoli. Jövök már! Sietősen leszálltam a vonatról, majd elindultam a buszmegálló fele. Olyan régen buszoztam, istenem. Magyarország, nem tudnék tőled teljesen megválni. Ahogyan Edward is örökké a részem lesz. A telefonom ismét rezegni kezdtem, és sóhajtva húztam elő a táskámból.
- Csak nem hagyja abba!- vettem fel a napszemüvegemet
A telefont visszatettem a táskámba, majd körbenéztem. Az arcomon halvány mosoly jelent meg, majd megigazítottam a táskámat a vállamon, és elindultam a buszmegálló felé. Aj! Olyan régen jártam itthon. Azt sem tudom, melyik busz merre megy. 
- Rebeka!- kiáltotta valaki
Azonnal hátra kaptam a fejemet, majd egy ismerős kocsit láttam meg. Egy ismerős alakkal. A szemeim könnybe lábadtak, és azonnal rohanni kezdtem. Azonnal a nő nyakába borultam, és szorosan öleltem magamhoz.
- Anya!- szipogtam 
- Szervusz, barnaságom!- kacagta
Olyan jó volt ismét magamhoz szorítani, és olyan jó volt, hogy Nina egy ujjal sem nyúlt hozzá. 
- Na, és hol van Edward? Ann? John?- eresztett el anya
- Írországban.
- Ezt nem értem… - indult el a kocsi felé – Annyira dúlt a love Edward-del. Miért nincs itt?
- Jobb ez így. Történtek dolgok – tűrtem el a hajam a fülem mögé – amik miatt jobb ez így.
Anya megragadta a csuklómat, és felhúzta a karperecemet. Szeme megakadt a tetkómon, és szúrós szemmel nézett rám.
- Mire véljem ezt?- mutatott a feliratra
- Pain. – válaszoltam – Fájdalom.
- Miért nem egy Friends, mint Ann-nek?- ült be a kocsiba
Nem válaszoltam, csak megigazítottam a karperecemet, és beültem az anyósülésre. Bekötöttem a táskámat, majd az ölembe tettem a táskámat. Ebben a szent pillanatban megcsörrent a telefonom, majd idegesen kaptam elő. Most már elegem van.
- Már mondtam, hogy vége!- kiáltottam bele idegesen
- Öhm, oké. Bocsi, hogy zavartalak, Victoria. – hallottam egy zavart hangot a túloldalról
Basszus! Ezt elszúrtam.
- Jaj. Ne haragudj, Anthony. Azt hittem, hogy megint Edward az.
Anya furcsán nézett rám, de inkább megrázta a fejét, és kihajtott a parkolóból. 
- Szóval, szia!- kezdtem előröl
- Szia! Csak azt akartam kérdezni, hogy nem érsz rá holnap este?
Holnap?
- Miért?- húztam mosolyra a számat
- Összefuthatnánk egy kávéra. – remegett meg a hangja a túloldalon
- De hiszen nem is tudod hol lakom. 
- A repülőn elmondtad. 
Válasza egyszerű volt és lényegre törő. Nagyot sóhajtva mondtam neki igent, majd megbeszéltük, hogy fél hatra kimegyek elé a vasútra. Onnan pedig elmegyünk a Mandalába. Iszunk egy teát, vagy kávét, vagy amit akar, aztán felszállsz az utolsó vonatra, és ennyi. 
- Akkor holnap. Szia!- tettem le a telefont
Kiszálltam a kocsiból, majd a házunkra néztem. A jó öreg tízemeletes. Esküszöm, hiányzott. Várjunk. Én most holnap randizom Anthony-val? Ó istenem. Egyik kapcsolatból bele a másikba. Nem állok rá készen. Hiszen, be kell vallanom, még mindig szeretem Edward-öt. Hosszú időszak vár rám. Az biztos.

Az összes lelkes olvasómnak.

Ne unszolj, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak tőled. Mert ahova te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg, néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled.
(Ruth 1:16-17)

-.1.-

Úgy hiszem, odafent minden el van rendelve. A születésünk, a halálunk, sőt az is, hogy kivel éljük le csöppnyi életünket. Nos, az élet hol kegyes, hol pedig borzasztóan kegyetlen. Sosincs igazság.

Csak álltam a reptéren és Ann könnyes szemeit néztem. Ideje lezárnom egy fejezetet az életemben. Az a nap örökre az emlékembe vésődött. Ahogyan a golyó az apám fejébe fúródott, vére pedig a könnyes arcomra fröccsent. Majd eszméletemet vesztve borultam a földre, és a férfi majd százhúsz kilós teste rám borul, és lassan összenyom. A legközelebbi emlékem a kórház négy, hófehér fala, és a barátnőm kisírt szemei. Első dolgom volt megkérdezni, hogy hol van Edward. És pont, mintha csak a kérdésem lett volna a végszó, betolták őt a kórterembe. Tolószékben ült, arca pedig szörnyen sápadt volt. Emlékszem, a szívem oly hevesen vert, mint amikor megismertem. Rettegtem, hogy örökre abban a tolószékben marad. Majd óvatosan feltolta magát a székből, és hozzám sétált. Két karja szorosan ölelt körbe, arcát a nyakamba temette. Nem szólt semmit. Én pedig lassan a hátára csúsztattam a kezemet, s szorosan öleltem magamhoz.
- Biztos, hogy el kell menned?- törölte le a könnyeit Ann
- Igen. Anyának szüksége van rám.  – tűrtem el a hajamat a szememből
- Olyan furcsa ez a barna!- kacagott John
- Új élet, új külső!- vontam meg a vállamat – Különben is. Nem csak rám vár egy új élet. Rátok is!
Ann óvatosan végigsimított a lassan kerekedő pocakján. Anyai örömök elé néz. Az orvos áprilisra írta ki, ráadásul ikrei lesznek. John és Ő csupán három és fél hónapja házasok, de az elmondásuk alapján a nászútjuk volt a legszebb hetük az életükben, és ideje, hogy még egy valami, jobban mondva két valaki összekösse az életüket. Örökre.
- Hiányozni fogsz!- ölelt át Ann
Annyira jól esett az ölelése. Tudtam, hogy talán ez lesz az utolsó, hogy ennyire közel húzhatom magamhoz. Barna hajunk egymásba olvadt. Már nem volt többé a szőke és a barna. Már csak a két barna maradt. 
- Vigyázz magadra, kérlek! És amint megszületnek a kicsik, azonnal értesít! A szülőszobából akarom hallani a visító hangodat, ahogyan a végéért könyörögsz!- kacagtam a nyakába
Ann hangosan felnevetett, majd ellökte magát tőlem. Letöröltem a könnyeit az arcáról, majd egy mosoly kíséretében John-ra néztem.  
- Vigyázz rá, kérlek. Csak Ő maradt meg nekem ennyi év múltán is. – böktem a fejemmel Ann-re
- Mindennél jobban fogok rá vigyázni. Én inkább Edward miatt aggódom. Nem akarom végignézni, ahogyan szenved!- sóhajtott John
- Kérlek, tégy meg mindent, hogy túllépjen rajtam. Nem akarom, hogy miattam szenvedjen, és éljen abban a tudatban, hogy a kapcsolatunknak van jövője. 
- Nehéz lesz.
- Tudom, John. Tudom. De bízom benned. Mindennél jobban!- öleltem szorosan át
- Hiányozni fogsz, Victoria!- simított végig a hátamon
- Te is nekem John, mindennél jobban. Köszönök mindent!- nyomtam egy puszit az arcára
Felkaptam a bőröndömet, majd egy búcsú mosolyt dobtam az álompár felé, és elindultam a gépemhez. Még egy nehéz út vár rám. Ahogyan megpillantottam Edward-öt a becsekkolós pontnál, a szívem összeszorult. Mégis mit mondjak neki, hogy ne bántsam meg? Annyi mindent túlélt már a kapcsolatunk. Pont most legyen vége? Pont így?
- Szia. – köszönt rekedt hangon
- Szia. – mosolyogtam rá
Szőke haja a szemébe lógott, zöld szemében fájdalom csillogott.
- Miért kell elmenned?- nyögte ki
- Tudod nagyon jól, hogy mi a helyzet. Anyának szüksége van rám. Mégsem kértjük a nővéremtől, hogy hagyja ott a gyerekét, és siessen haza. Különben is. Rám fér egy kis klímaváltozás.
- Veled megyek!- csattant fel
- Nem lehet, Edward. Egyedül kell végigjárnom az utamat. A mi kapcsolatunknak nincs jövője. Szép és jó volt az elmúlt másfél év, de nincs tovább. Csak ennyit írtak nekünk. Nem többet.
Szeme sarkában apró könnycseppek jelentek meg, ajkai meg-megrándultak. Küzdött a könnyei ellen. Olyan rossz volt nézni, ahogyan szenved. De ugyan már! Hiszen nekem sem könnyű.
- De látjuk még egymást, ugye?- pislogott
- Nem. Többé nem jövök vissza. Ez lesz a legjobb mindkettőnknek.
Tüdőmből egy hatalmas sóhaj szökött ki, arcom pedig teljesen kipirult. Közelebb lépett hozzám, mellkasa a mellkasomhoz simult, forró lehelete az arcomat simította. Ajkai lassan közelítettek ajkaimhoz. Még egyszer utoljára… NEM! Nem lehet. Óvatosan elléptem tőle, majd átfordultam mellette, és a stewardessnek adtam a jegyemet. Jó utat kívánt, én pedig szélsebesen rohanni kezdtem a gépre. A szívem majd megszakadt, a tüdőm pedig annyira kicsinek tűnt. Most láttam őt utoljára. Próbáltam megnyugodni, miközben felszálltam a gépre. A stewardess a helyemre kísért, én pedig egy nagy sóhaj közepette foglaltam helyet. 
- Victoria?- szólított meg egy ismerős hang
Azonnal oldalra kaptam a fejemet, és egy égszínkék szempárra találtam szembe magamat.
- Anthony?- kerekedtek el a szemeim – Te? Hogy-hogy itt?
- Ezt kérdezhetném én is tőled. – mosolyodott el – Merre van Edward?
- Nos, legutóbb a reptéren láttam. Amúgy haza kell mennem, anyukámhoz. Nagyon beteg.
- Ha nem vagyok tolakodó, megkérdezhetem mi a baja?
- Pár hete tüdőrákot diagnosztizáltak nála, és szüksége van rám. – dőltem hátra a székben
- És mi lesz Edward-del?
- Örökre vége. Ugyan szeretem őt, de nem hagyhatom, hogy még több őrült álljon közénk.
- Értem. Amúgy én Pestre tartok, munka miatt. Áthelyeztek. 
Én pedig nem válaszoltam semmit, csak becsatoltam az övemet, és elmosolyodtam. Anthony is lassan bekapcsolta az övét, majd óvatosan elindultunk előre, s felszálltunk. Anthony-val végigbeszéltük az egész utat, mindenféle kis semmiségekről. Végül pedig ott kötöttünk ki, hogy elmondta, hogy mennyire is vonzónak tart engem, és hogy Edward mennyire mázlista volt. Majd számot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy egyszer összefutunk egy kávéra. Annyira aranyos srác. Az egész beszélgetésünk alatt éreztem a belőle áradó kedvességet és odaadást. Sőt, a szeretetéhséget is. Arra vágyik, hogy valaki viszont szeresse őt. Mintha csak magamat látnám. Az idő oly gyorsan szállt, végül megkezdtük a leszállást. Miután landoltunk, és átvettem a csomagjaimat, elbúcsúztam Anthony-tól, és a Keletibe siettem. El kell érnem a fél hetes vonatot. Nem szeretnék sötétben hazaérni. Ráadásul még jegyet is kell vennem.
- Istenem!- sóhajtottam fel
Olyan régen láttam Pestet. Sőt, Magyarországot is. Az emlékek sorra törtek elő belőlem, a szívemet pedig kellemes melegség öntötte el. Az ember mégse szabadulhat attól, ami, és aki volt. Örökre az marad, aki kiskorában. Én pedig úgy hiszem, örökre magyar maradok. Hiába is köt valami külföldre. Sosem fogok változni. Soha.